Eseménynaptár

HELYI TANÁCS

ÖNKORMÁNYZAT

schengen II.

Schengen II.







  • « KÖZÉPAJTA 
  • Várhegy legendája

    A középajtai Várhegy legendája

    Hajdanában, történelem előtti korokban, amikor a magas hegycsúcsokon kívül mindent víz borított, a mai Középajta fölötti Várhegyen az óriások királyának palotája állt. Olyan hatalmas termetű volt ez az óriás, hogy az egyik lába a Várhegyen, a másik a miklósvári Tortogó várán állott, így nézett szét birodalmán. Volt egy lánya, az sem volt éppen babszem: egyetlen lépéssel mérföldeket rótt.

    A víz nem tűrte sokáig a sziklák, hegyek fogságát, addig fészkelődött medrében, mígnem megtalálta itt-ott a kiutat. Patakok, folyók kezdtek csörgedezni, és a hatalmas tengerek visszahúzódtak. Zöldellő dombok, árnyas völgyek születtek, és megannyi termőterület. Meg is érkeztek hamarosan az emberek, és egyre-másra épültek falvaik.

    Az óriás királylány egy napon, valamelyik völgyben megpillantotta őket. Lehajolt hozzájuk, és mielőtt azok szerteszét futkoshattak volna ijedtükben, néhányat tenyerére emelt.

    – Édesapám – kérdezte a várba visszaérve – mik ezek az izgő-mozgó, kis apróságok­?

    A király ránézett a parányi foglyokra, elsápadt és így szólt:

    – Ezek az emberek, kislányom. Ahová beteszik a lábukat, óriásoknak nincs ott maradása többé. Menj szépen, vidd vissza őket oda, ahol találtad, és készülődj. Nagy útra indulunk.

    Azzal a király összegyűjtötte kincseit, és mélyen a vár alá ásta, három fehér mogyorófa tövébe.

    A királylány visszatette az embereket a völgyükbe, azzal összecsomagolta útravalóját. Apjával és szolgáikkal felkerekedtek. Úgy eltűntek, hogy máig nem kerültek elő.

    Ahogy megjósolta a király, úgy is lett: az emberek szempillantás alatt úgy megsokasodtak, hogy szinte egymástól sem fértek. Belakták a dombokat, völgyeket, elhordták az óriás várát kövenként házaikhoz. És szájról szájra terjedt a temérdek elásott kincsről szóló mendemonda. Úgy tudták, hogy csak egy hét fiúgyermekes anya legkisebb fia próbálkozhat annak kiásásával, és az sem akármikor. Hétévente egyszer, éjféltájban kifordulnak a mogyoróbokrok, alóluk lépcső vezet a föld alatti kincses barlanghoz. Annyi ott a kincs, hogy a mennyezetről is arany csepeg.

    Mondják egyetlen férfi akadt, aki megpróbálta felhozni a kincset. Hétévente feljárt a mogyoróbokrokhoz és kitartóan leste, mikor fordulnak ki tövestől. Lovaira fordítva szegezte fel a patkót, hogy megtévessze embertársait. Hogy sikerült-e neki végül, vagy sem, azt nem tudni. Az a rengeteg kincs talán még most is ott várja, mélyen a föld alatt a szerencsés megtalálóját.

    Hajdanában, történelem előtti korokban, amikor a magas hegycsúcsokon kívül mindent víz borított, a mai Középajta fölötti Várhegyen az óriások királyának palotája állt. Olyan hatalmas termetű volt ez az óriás, hogy az egyik lába a Várhegyen, a másik a miklósvári Tortogó várán állott, így nézett szét birodalmán. Volt egy lánya, az sem volt éppen babszem: egyetlen lépéssel mérföldeket rótt.

    A víz nem tűrte sokáig a sziklák, hegyek fogságát, addig fészkelődött medrében, mígnem megtalálta itt-ott a kiutat. Patakok, folyók kezdtek csörgedezni, és a hatalmas tengerek visszahúzódtak. Zöldellő dombok, árnyas völgyek születtek, és megannyi termőterület. Meg is érkeztek hamarosan az emberek, és egyre-másra épültek falvaik.

    Az óriás királylány egy napon, valamelyik völgyben megpillantotta őket. Lehajolt hozzájuk, és mielőtt azok szerteszét futkoshattak volna ijedtükben, néhányat tenyerére emelt.

    – Édesapám – kérdezte a várba visszaérve – mik ezek az izgő-mozgó, kis apróságok­?

    A király ránézett a parányi foglyokra, elsápadt és így szólt:

    – Ezek az emberek, kislányom. Ahová beteszik a lábukat, óriásoknak nincs ott maradása többé. Menj szépen, vidd vissza őket oda, ahol találtad, és készülődj. Nagy útra indulunk.

    Azzal a király összegyűjtötte kincseit, és mélyen a vár alá ásta, három fehér mogyorófa tövébe.

    A királylány visszatette az embereket a völgyükbe, azzal összecsomagolta útravalóját. Apjával és szolgáikkal felkerekedtek. Úgy eltűntek, hogy máig nem kerültek elő.

    Ahogy megjósolta a király, úgy is lett: az emberek szempillantás alatt úgy megsokasodtak, hogy szinte egymástól sem fértek. Belakták a dombokat, völgyeket, elhordták az óriás várát kövenként házaikhoz. És szájról szájra terjedt a temérdek elásott kincsről szóló mendemonda. Úgy tudták, hogy csak egy hét fiúgyermekes anya legkisebb fia próbálkozhat annak kiásásával, és az sem akármikor. Hétévente egyszer, éjféltájban kifordulnak a mogyoróbokrok, alóluk lépcső vezet a föld alatti kincses barlanghoz. Annyi ott a kincs, hogy a mennyezetről is arany csepeg.

    Mondják egyetlen férfi akadt, aki megpróbálta felhozni a kincset. Hétévente feljárt a mogyoróbokrokhoz és kitartóan leste, mikor fordulnak ki tövestől. Lovaira fordítva szegezte fel a patkót, hogy megtévessze embertársait. Hogy sikerült-e neki végül, vagy sem, azt nem tudni. Az a rengeteg kincs talán még most is ott várja, mélyen a föld alatt a szerencsés megtalálóját.

    Hajdanában, történelem előtti korokban, amikor a magas hegycsúcsokon kívül mindent víz borított, a mai Középajta fölötti Várhegyen az óriások királyának palotája állt. Olyan hatalmas termetű volt ez az óriás, hogy az egyik lába a Várhegyen, a másik a miklósvári Tortogó várán állott, így nézett szét birodalmán. Volt egy lánya, az sem volt éppen babszem: egyetlen lépéssel mérföldeket rótt.

    A víz nem tűrte sokáig a sziklák, hegyek fogságát, addig fészkelődött medrében, mígnem megtalálta itt-ott a kiutat. Patakok, folyók kezdtek csörgedezni, és a hatalmas tengerek visszahúzódtak. Zöldellő dombok, árnyas völgyek születtek, és megannyi termőterület. Meg is érkeztek hamarosan az emberek, és egyre-másra épültek falvaik.

    Az óriás királylány egy napon, valamelyik völgyben megpillantotta őket. Lehajolt hozzájuk, és mielőtt azok szerteszét futkoshattak volna ijedtükben, néhányat tenyerére emelt.

    – Édesapám – kérdezte a várba visszaérve – mik ezek az izgő-mozgó, kis apróságok­?

    A király ránézett a parányi foglyokra, elsápadt és így szólt:

    – Ezek az emberek, kislányom. Ahová beteszik a lábukat, óriásoknak nincs ott maradása többé. Menj szépen, vidd vissza őket oda, ahol találtad, és készülődj. Nagy útra indulunk.

    Azzal a király összegyűjtötte kincseit, és mélyen a vár alá ásta, három fehér mogyorófa tövébe.

    A királylány visszatette az embereket a völgyükbe, azzal összecsomagolta útravalóját. Apjával és szolgáikkal felkerekedtek. Úgy eltűntek, hogy máig nem kerültek elő.

    Ahogy megjósolta a király, úgy is lett: az emberek szempillantás alatt úgy megsokasodtak, hogy szinte egymástól sem fértek. Belakták a dombokat, völgyeket, elhordták az óriás várát kövenként házaikhoz. És szájról szájra terjedt a temérdek elásott kincsről szóló mendemonda. Úgy tudták, hogy csak egy hét fiúgyermekes anya legkisebb fia próbálkozhat annak kiásásával, és az sem akármikor. Hétévente egyszer, éjféltájban kifordulnak a mogyoróbokrok, alóluk lépcső vezet a föld alatti kincses barlanghoz. Annyi ott a kincs, hogy a mennyezetről is arany csepeg.

    Mondják egyetlen férfi akadt, aki megpróbálta felhozni a kincset. Hétévente feljárt a mogyoróbokrokhoz és kitartóan leste, mikor fordulnak ki tövestől. Lovaira fordítva szegezte fel a patkót, hogy megtévessze embertársait. Hogy sikerült-e neki végül, vagy sem, azt nem tudni. Az a rengeteg kincs talán még most is ott várja, mélyen a föld alatt a szerencsés megtalálóját.

    Székelyföldi Legendárium
    Székelyudvarhely – 2012 –
    Kiadó: © Visus Kulturális Egyesület
    Legendárium ®